Első látásra beleszerettem II. Rákóczi Ferencbe, mikor a portréját megláttam. Mert a bajusza olyan volt, mint az apukámé. Nyolcéves voltam, s először jártam a várban. Ámulattal néztem a hatalmas tereket, a bokályos házat, a habán kerámiákat, s kicsit berezeltem a kazamatákban. Most is megilletődöm, valahányszor átlépek a kapuján, hogy kiknek a nyomdokain is járok. Lorántffyak, Perényiek, Dobók, a nagy sármőr Balassi és a Rákócziak – néhány név a sokból. A Várnegyedben évente többször  is élővé varázsolják nekünk a történelmet. Az Ostromhétvége alkalmával – ami a fiam szerint füstös, hangos, de kihagyhatatlan – a katonai táborok világa elevenedik meg, puskákkal, ágyúval, sátorokkal. Pünkösdkor Szent Erzsébet életének jelenetein keresztül a nemesi udvarok rejtelmeibe kapunk bepillantást. Az itt született rózsás szent ünnepén bárki, aki szeretne, városlakó vagy idelátogató, korhű ruhát magára öltve vehet részt a felvonuláson vagy vegyülhet el a vásári forgatagban. Ehet csülköt, ihat mézsört, viaskodhat sárkánnyal – ki-ki vérmérséklete szerint. A vár kertjében, a bejárat közelében áll egy matuzsálem. Mindenki megcsodálja. Hatalmas, csaknem kétszáz éves japán akác, amely immár támogatásra szorul. Számomra mementó. Emlékeztet, hogy értékelni kell a múltat, hogy törődni tudjunk a jövővel. 

Rákóczi vár: https://www.rakoczimuzeum.hu/hu/